Banda: Exo
Szereplők: BaekHyun, Sehun
Megjegyzzés: Ezt a részt a Tumblr ihlette, és abból van több idézet is beleválogatva, tehát ha valaki használja az oldalt, és ismerős neki pár idézet, akkor ne lepődjetek meg!
BaekHyun:
"Nem tartottam sokra az embereket. Halvány gúnyos mosollyal járkáltam köztük. Elhitetik veled, hogy fontos vagy nekik, majd amikor a legnagyobb szükséged lenne rájuk, magadra hagynak. A barátaidnak nevezed őket, közben tudod, hogy amint lehetőségük lenne rá, egyből hátba támadnának. Soha ne engedd, hogy valaki a mindeneddé váljon, mert ha elveszíted nem marad semmid. Ha megbízol az emberekben, az olyan mintha kést adnál a kezükbe. Az már csak az ő döntésük, hogy megvédenek vagy hátba szúrnak vele, és a többségük a második mellett dönt! "
Ezekkel a gondolatokkal, sétálgattam Szöul ilyenkor már szinte kihalt utcáin. Csak pár szerelmes pár lézengett idekint, akik nyalták-falták egymást, nem törődve a bámészkodókkal, akik előszeretettel nézték, hogy szinte már itt teszi magáévá a párocska egymást.
Én inkább lefelé szegezem tekintetem, mit sem törődve azzal, hogy néha-néha nekiütközök valakinek, mire ők hálájuk jeléül cifrábbnál cifrább káromkodásokat mormolnak el. De már ez sem tud meghatni, jelen pillanatba teljesen üresnek, és érzelem mentesnek érzem a lelkemet. És ez nem csak valami átmeneti tinédzser kori depresszió. Évek óta keseríti meg az életemet, és nem úgy néz ki, hogy a közel jövőben fel hagy ezzel a tevékenységével. Így elhatároztam magam. Ha ő nem hát majd én. Megszabadítom a világot egy felesleges tehertől, és elteszem magam láb alól. Úgysem fog feltűnni senkinek, hogy már nem vagyok. Az osztálytársaim a hír hallatán, talán pár napig gyászolnak majd, végül minden hozzám kapcsolódó emlékük feledésbe merül. Elfogadják majd a tényt, hogy az osztály egyel kevesebb főből áll már, és mindenki éli tovább a saját kis megszokott életét.
Hirtelen ötlettől vezérelve oldalra fordultam, amint a szemem sarkából láttam egy piros autót közeledni. Itt az én időm! Végre megszabadulhatok a torkomat fojtogató, keserű fájdalomtól. Leléptem az útra és összeszorított szemmel vártam. Vártam az érzést, mikor végre szabad, és talán boldog leszek. Boldog, egy új életben, egy új helyen, amit Mennyországnak neveznek.
Hallottam a fék eszeveszett csikorgását, ahogy a sofőr próbálja megfékezni a járművet, és a gumik égett szagát, ahogy az aszfaltot súrolták. Az idő mintha teljesen lelassult volna, talán még meg is áll pár pillanatra. Egy hatalmas csapást éreztem az oldalamon, majd egy rántást. Továbbra is összeszorított szemekkel vártam a testemben szétáramló fájdalmat, ami lassan egy jobb helyre juttat. De még mindig talpon voltam. Ott ahonnan indultam. A járda kellős közepén, annyi különbséggel, hogy az itt tartózkodó összes szempár rám szegeződött. Nem láttam őket, de éreztem. Szinte lyukat égettek belém a kíváncsi tekintetek. Amint megéreztem a hátamnak nyomódni egy mellkast, valamint az oldalamnál a két erős kart, kipattantak a szemeim. Ő pedig lassan elengedett, majd a kezdeti sokkot kiheverve, ami kiült az arcára, ordítani kezdett.
-Te normális vagy? Meg akartad ölni magad?-nézett rám kétségbe esetten, gyorsan emelkedő és süllyedő mellkassal, mint aki épp most futotta le a maratont. Valamint a homlokán gyöngyözött az izzadtság.
Szemeimmel arcát pásztázva nagyon ismerősnek tűnt, mégsem tudtam hová tenni. De mégis ki ő, hogy csak így kérdőre vonhasson? Itt sem kellett volna lennie, nem kellett volna vissza húznia. Hagynia kellett volna, hogy az az autó egyenesen a halálba temessen, és eltűnhessek végre. Hálásnak kellene lennem, amiért megmentett, de én mégis képtelen vagyok erre.
-Nem tartozom válasszal egy idegennek.-mondtam ki szemrebbenés nélkül. Erre a rövidke mondatra ezernyi érzés futott át az arcán. De végül csak a csalódottság, ült ki rá.
-Jobban ismerlek, mint gondolnád.-suttogta. De nem hagyta, hogy reagáljak is rá, bár igaz nem is igen tudtam volna.- Inkább örülnöd kéne, hogy még élsz! Az öngyilkosság, sosem jó megoldás. Gyáva vagy! Elmenekülsz a problémáid elől ahelyett, hogy szembe néznél velük!-zúdította rám a gondolatait. Most mi van? Mi köze van neki az én életemhez? Ha én így látom jónak, akkor ő minek pofázik bele? Azt sem tudja miről van, szó, de ha rajtam múlik akkor nem is fogja. Byun BaekHyun nem tartozik se neki, se senki másnak magyarázattal! Hátat fordítottam neki, és szó nélkül faképnél hagytam. Még fél szemmel láttam, hogy csalódott, és nem esik jól neki a a viselkedésem, de egyáltalán nem volt bűntudatom. Nem éreztem semmit.
És ez is az Ő hibája. Ő ölt ki belőlem minden érzést még anno 3 éve, mikor a nagy boldogság után, csak úgy kisétált az életemből.
Nélküle szürkén, és ridegen teltek a napjaim. Még emlékszem, mikor a kórházba elbúcsúzott. Azt mondta, hogy nem akar nekem több szenvedést okozni, és hogy nélküle ezerszer boldogabb lehetek. De nem hagyott mást maga után, csak az űrt.
Kómában voltam. Nem tudtam érvelni a mellett, hogy miért ne hagyjon el, és hogy én milyen boldog is vagyok vele....Minden szavát hallottam, de képtelen voltam szóra bírni magam, vagy megmozdítani a testem. És ő ott hagyott, egyedül.
Hogy miért kerültem kórházba az a mai napig homály számomra, mint ahogy nagyon sok dolog is azelőttről. Őrá, sem emlékszem tisztán, csak néhány közös emlékünkre. De az arcát már nem tudnám felidézni magamban, ahogy a hangját sem.
Hetekig sírtam, és nyugtatókat, és fájdalom csillapítókat szedtem, hogy legalább pár órát tudjak aludni éjszakánként. Enni sem tudtam, mert a gyomrom folyamatosan görcsbe volt, emiatt rengeteget fogytam, amit azóta se sikerült visszaszednem magamra. Senki nem volt mellettem, aki vigasztalhatott, vagy biztathatott volna. A szüleim már meghaltak, barátaim pedig nem igazán voltak. Így magamra maradtam. Haragudtam mindenkire, az összes embert rossznak láttam, még azokat is akik semmiről sem tehettek. Sőt, igazából senki nem tehetett róla...csak ő. Fél év után elhatároztam, hogy ugyanolyan könyörtelen leszek mint ő. Kisírtam magamból az összes érzelmet, és póker-arcot öltöttem. Azóta senki sem látott mosolyogni, mindenkivel bunkó, érdektelen, és rideg voltam. Egyszerűen nem akartam senkit a közelembe engedni, és ez a mai napig sem változott. Rájöttem, hogy ha nem látják rajtam az érzéseket, akkor nem tudnak hátba támadni, ezért próbáltam minél jobban elfojtani magamban mindent.
Pár lépés után 5 ujj fonódott a csuklóm köré, és hiába rántottam el a kezem, azok nem engedtek.
-Mit akarsz?-kérdeztem továbbra is hátamat mutatva neki.
-Csak ígérd meg, hogy nem ugrassz megint a kocsi alá.-kérlelt halkan.
Sehun:
A kisboltból hazafelé sétálva, alig hittem a szememnek, mindenfelé csókolózó párokat láttam, és ekkor eszembe jutott ő. Mi is épp így szerettük egymást, bár igaz, mi csak a négy fal között estünk így egymásnak.
De ennek már 3 éve. Pontosan 3 éve hagytam el, mert féltem. Nem tudtam, hogy fog reagálni amikor felébred a kórházba, arra a hírre, hogy én juttattam be oda. Igaz, nem szándékosan, csupán baleset volt, de akkor is magamat hibáztattam. Én erősködtem, hogy jöjjön velem, pedig nagyon félt. Mégis megtette, csak hogy én boldog legyek. Én pedig túl önző voltam ahhoz, hogy engedjek az akaratomból. Én csak meg akartam mutatni neki, hogy milyen a szabadság, milyen azt érezni, mintha már szinte repülnél. Ragyogó mosollyal ültettem fel magam mögé a motorra, ő pedig görcsösen fogta át a derekam, és arcát a hátamba fúrta. Boldog voltam, hogy végre belement, de az az este mégsem úgy alakult, ahogy szerettem volna.
Most pedig mikor csak egy kis nasit jöttem le venni a boltba, megpillantottam őt. Lehajtott fejjel sétált, és teljesen a gondolataiba volt mélyedve. Én egyszerűen csak oda akartam menni, a nyakába ugrani, és megölelgetni...de nem volt szabad. Biztosan haragszik rám, a helyében én is ezt tenném. Vagy már nem is emlékszik rám. Ami talán még rosszabb számomra. Az én szerelmem 3 év alatt sem halványult el iránta, inkább csak még erősebb lett, hogy egyre távolabb éreztem magamtól. Piszkosul hiányzott!
Megálltam ott ahol voltam, és csak meredten bámultam. Igen, ez biztosan ő! A gyönyörű, kisfiús arcát bármikor felismerném. De ekkor olyat tett amire végképp nem számítottam. Egy hirtelen mozdulattal, fordult jobbra, egyenesen le az útra. Egy piros autó fülsüketítő csikorgásba kezdett, ahogy a tulajdonosa, a fékre taposott. Hirtelen végig száguldott a testemen az adrenalin, ami futásra késztetett. Életemben nem futottam még olyan gyorsan mint akkor. A lendülettől alig tudtam megállni, így először oldalának csapódtam, majd derekánál fogva vissza rántottam a járdára. Vártam pár percet, míg felfogta, ő is és én is hogy mi történt, majd kitörtek belőlem a kétségbe esettségtől a kérdéseim, és indulataim. Mikor végre megtaláltam, és talán újra az enyém lehet, akkor a szemem előtt képes lenne megölni magát? Ezt nem hiszem el! Meredten bámult, de reményeim szerte foszlottak arról, hogy talán még emlékszik rám, mikor idegenként nevezett meg. Csalódottságom kiült az arcomra, és akaratomon kívül mondtam ki azt a mondatot.
-Jobban ismerlek, mint gondolnád.- Ennél többet nem szándékoztam elmondani neki, hisz' ha nem ismert fel akkor minek? Majd hirtelen haragudni kezdtem rá. Nem akartam, hogy olyan legyen mint én: gyáva! Ő is csak elmenekült volna a problémái elől, mint akkor én. Így inkább rá zúdítottam a haragomat. De nem is őrá haragudtam, sokkal inkább magamra. Mondandóm végére érve, ő csak hátat fordított nekem, és ott akart hagyni, de még nem lehet! Míg nem tudom, hogy biztonságba hazaér e, addig nem engedhetem el. Utána léptem, és karjánál fogva állítottam meg, de nem fordult felém. Bizonyára egyáltalán nem kíváncsi rám, de én ezt most pont leszarom. Hangja fagyos volt, amitől végig száguldott a libabőr a hátamon. Ezt többet nem akarom hallani! Mégis hová lett a mindig boldogsággal teli, édes hangja?
-Miért csinálod ezt?-kérdeztem, miután nem erősítette meg azt, hogy nem juttatja ma magát kórházba....vagy rosszabb....
Hirtelen felém fordult, és haraggal keveredett csalódottság villant a szemeiben. Azokban a mindig gyönyörűen csillogó szemekben, amik most teljesen semlegesen bámultak rám, mióta visszarántottam a halál kapujából.
-Csak szar, érted? Megint én voltam az aki jobban szeretett. Megint én voltam az aki odaadott volna érte mindent, csak hogy boldog legyen. Én voltam az aki feladott dolgokat, és mosolyogva várta, aki elhitt neki mindent. Megint én voltam akit kihasználtak, átvertek, megaláztak.-fokozatosan halkult el,és a kezdeti harag, átváltott szomorúságba. Szóval azóta már volt valakije, aki ugyanúgy tönkre tette mint én...Elhatároztam, hogy ha addig élek is megkeresem azt a szemetet, és elbeszélgetek a fejével. Pedig ha tudtam volna....-De tudod te egyáltalán milyen érzés amikor csak kihasznált tárgynak érzed magad?-gyűltek a könnyek a szemébe.
-Persze, hogy tudom....-válaszoltam, pedig fogalmam sem volt róla, eddig mindig én játszottam másokkal, és ez fordítva sosem fordult elő.
-Dehogy tudod...-fejét rázva lépett hátra, és abban a percben pontosan járt a busz....
