Destiny 2. rész

 Sziasztok! Megérkeztem az Exo-s történet folytatásával, és egyben végével. Nem túl sok mindent tudok hozzáfűzni. Kommentet, nyomot hagyni magad után ér! Jó olvasást! Fogadjátok szeretettel! Cupcake xx 

Baekhyun:
Folyton ismétlődő egyenletes csipogás zavarta meg nyugodt állapotomat. Nem éreztem az égvilágon semmit, csak a csukott szemeimen keresztül is vakító fehérséget. Ez lenne a mennyország? Ilyen érzés meghalni? Egy fehér köpenyes hosszú hajú, kedves arcú férfi lépett elém, majd rám mosolyogva, csak ennyit szólt.
-Sajnos még nem jött el a te időd! Neked még dolgod van odalenn!- majd tenyerét a homlokomra téve, minden elsötétült. Feketeség borította a néhány másodperce még hó fehér tájat. Éles fájdalom hasított a fejembe, majd hirtelen minden borzasztó hangos lett. Zsongott a fejem, és fokozatosan áramlott szét az egész testemben a fájdalom. Jobb kezemet a fejemhez akartam emelni, hogy valahogy csillapítsam a hasító érzést, de az nem mozdult, csak a zsibbadást éreztem. A Mennyország helyett a Pokolra jutottam volna? 
A mellkasomat szorító érzés vette hatalma alá, majd valami nedves folyt rá, ami később rázkódni kezdett. Ekkor már hangokat is hallottam, bár még nem teljesen tisztán, de a csipogás csak nem akart megszűnni. Ezek szerint nem a fejemben van, és én még is élek....Hurrá...
-Én annyira, de annyira sajnálom Baekhyun....most megint miattam kerültél ide....mindig csak a bajt okozom neked...pedig annyira szeretlek...én nem akartam, hogy ez legyen....-szaggatottan beszélt, de mégis minden szavát tisztán értettem....de várjunk csak ki is az aki tudja a nevem, és nagyon szeret? Én nem ismerek olyan személyt aki szeretne, egy ilyen embert mint aki én vagyok....- ha akkor nem hagylak itt 3 évvel ezelőtt, akkor most nem történik ez....ígérem, hogy nem hagylak magadra soha többé, csak ha te kéred...-folytatta nehézkes beszédét, mikor belém hasított a tudat, és egy név jelent meg a lelki szemeim előtt..
-Sehun...-suttogtam olyan halkan, hogy azt hittem el sem jut hozzá a hangom, miközben megembereltem magam, és a karomat felemelve a szőke, selymes tincsei közé süllyesztettem ujjaim.
Hirtelen felém kapta könnyektől csillogó tekintetét, majd fejét visszaejtve mellkasomra, hangos zokogásban tört ki.
De hogy kerül ő ide? És ha felismert vajon tudja, hogy amiket a fejéhez vágtam, azok mind róla, és neki szóltak? Jézusom, de balfasz vagyok...Ha tudja, akkor most azt hiszi, hogy utálom, pedig ez nem így van.....Bármennyire is próbáltam, ő volt az egyetlen személy a 3 év alatt, aki iránt nem tudtam kiölni az érzéseimet, de igazán nem is próbálkoztam vele soha... Pár perc után újra felemelte fejét, de hang nem jött ki a torkán, így csak a szájáról tudtam olvasni...
-Sajnálom!-tátogta, mire tenyerem az arcán csattant.
-Veszekedni nincs erőm, de ezt megérdemelted.-mondtam halkan, mielőtt magamhoz rántottam volna. Amint elég közel ért ajkaimat habozás nélkül nyomtam övéihez. Miután feleszmélt, végre visszacsókolt. Csókja lassú, és gyengéd volt, pont mint régen. Mindig is ő volt a domináns fél a kapcsolatunkban, de soha nem akart erőszakosan irányítani, amiért mindig is hálás voltam neki.
-Szeretlek!-suttogtam két csók között. Szája kellemesen mentolos ízű volt, mikor nyelve átcsusszant az enyém mellé.
-Én is szeretlek!-lehelte ajkaimra éppen csak annyira eltávolodva, hogy meg tudjon szólalni.
Pólóm alatt végig simított hasamon, majd egyre feljebb haladva mellkasomon is. Felmászott az ágyra, majd csípőmre ült óvatosan, miközben, ajkaival a nyakamat vette birtokba. Ahol perceken keresztül elidőzött, ezzel kellemes érzéseket váltva ki belőlem. De egy rosszul irányzott mozdulatánál, hangosabban szisszentem fel a kelleténél az oldalamban végig hasító fájdalom hatására. Azonnal elvált tőlem, és amilyen gyorsan csak tudott lemászott rólam, ügyelve, hogy ne okozzon még nagyobb fájdalmat.  Még épp időben, mert amint teljesen a földre érkezett az ajtó kinyílt, és egy kopaszodó 60-as éveiben járó szemüveges férfi lépett be rajta fehér köpenyben.
Sehun illedelmesen meghajolt, de én csak a fejemmel tudtam biccenteni egy kisebbet, amennyire a kötések és a fájdalom engedte, de borzalmasan kényelmetlenül éreztem magam amiatt, hogy nem adtam meg a kellő tiszteletet. De őt ez látszólag nem zavarta, mellénk sétált, és bemutatkozott, majd ledarált egy hosszú szöveget, nekem totál idegen, szaknyelven, de Sehun mindenre úgy bólogatott, és helyeselt, mintha tudná miről van szó, pedig őt ismerve még annyit sem értett meg belőle mint én. Valami olyasmi volt a lényeg, hogy a szükséges vizsgálatok, és egy pár napos megfigyelés után hazamehetek, ha mindent rendben találnak, de sokat kell pihennem, és vigyáznom magamra. Szokásos kórházi rizsa... Majd a végén megkérte Sehunt, hogy távozzon.

Összesen 8 napot kellett eltöltenem ebbe a kis fehér, klór szagú helységbe, ami már tényleg maga lett volna a Pokol, ha ő nem jár be hozzám minden nap. Soha nem jött üres kézzel, mindig hozott valamilyen csokit, vagy mangát, hogy miután elment se unatkozzak. Nagyon figyelmes volt, minden kívánságomat azonnal teljesítette, lehetett az akár csak annyi is, hogy hozzon egy pohár vizet, még szinte ki se mondtam már ugrott is. Szinte már hercegnőnek éreztem magam. Megédesítette a keserű kórházi napokat.
És ez otthon sem változott. Mivel én egyedül laktam, és hallani se akartam róla, hogy hozzáköltözzek, legalábbis egy darabig még biztosan nem, ő pedig ápolni akart, így megegyeztünk abban, hogy ő költözik hozzám erre az időre. Az együtt alvást már sehogyan sem tudtam elkerülni, mondván ha éjszaka szükségem lenne valamire, akkor azonnal kéznél legyen.
Minden egyes nap beadta a gyógyszereimet, lecserélte a kötéseket, amit egyik nap meg is jegyeztem neki, hogy olyan szakértelemmel csinálja, mintha orvos lenne, mire ő közölte, hogy 2 éve az orvosin tanul. Ezután már nyugodt szívvel bíztam rá a gyógyszer adagolást, és minden egyéb dolgot, amihez én egyáltalán nem értek.

Sehun:

4 héttel a baleset után újra egy párt alkotunk, de legalább fél évig hosszabb csókokon kívül, más nem történt közöttünk.
De szerettem volna végre a kapcsolatunkat, egy új szintre emelni, és ezzel is minél közelebb tudni magamhoz. Nem akartam még egyszer elveszíteni. Ez 3 év amit nélküle kellett eltöltenem, ráébresztett arra, hogy nekem mellette a helyem.

Már mindent tökéletesen megterveztem, és lázasan készülődtem otthon, hogy biztosan minden simán menjen. A szerelmem már igent mondott a randira, a vacsora is elkészült, és a házat is romantikus hangulatúvá varázsoltam gyertyák, és rózsaszirmok segítségével, ami nekem már kicsit nyálas volt, de tudom, hogy Baek odáig lesz érte. Aztán ha a vacsora megvolt, és kellőképpen besötétedett odakinn, kiviszem a Han folyóhoz, és megkérem a kezét. Soha nem voltam még semmiben sem annyira biztos, mint abban, hogy gondolkodás nélkül igent fog mondani, mégis a vérem őrületes sebességgel száguldott az ereimben, és imádkoztam, hogy minden simán menjen.
Utolsó simításként magamra kaptam fekete nadrágomat, szintén fekete ingemmel, aminek az alját betűrtem a nadrágba, és egy övvel biztosítottam, hogy minden a helyén maradjon. Arcbőrömre egy kis alapozót vittem fel, majd körbehúztam a szemeimet. Hajamhoz nem nyúltam, mert tudom, hogy jobban szereti ha nincs milliméterre pontosan beállítva, és inkább kócos hatást kelt. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörbe, majd az egész házra, de mindent rendben találtam. Fekete cipőmet, a vele azonos színű bőrkabáttal magamra kaptam, így enyhén rossz fiús hatást keltve, de az igazat megvallva dögös voltam. Pedig nem sűrűn éreztem annak magam. Az utcára kilépve gondosan becsuktam magam mögött az ajtót, majd elindultam a megbeszélt kávézóba, ahol már a bátyám várt, hogy átadja a gyűrűt.
Még a múlthéten elvittem hogy belegravírozzák a belsejébe a megfelelő kis szócskát, de sajnos nem volt rá időm, hogy érte is menjek, így őt kértem meg, aki szerencsére rá is ért. Nem terveztem sok időt eltölteni itt, hogy minél hamarabb karjaimba tudhassam az én pici Baekomat. De mivel úgyis volt még hátra jó pár perc a megbeszélt időpontig, én pedig már nem akartam útba ejteni a házunkat, csak visszafelé jövet, így fél órát eltöltöttem a kellemes hangulatú helységbe, miközben bátyám folyamatosan próbált nyugtatni, hogy minden rendben lesz. Hiába hajtogattam, hogy nem vagyok ideges, átlátott rajtam, mint ahogy mindig is.
Miután kifizette helyettem is az elfogyasztott kávékat, és sütiket-amiket csak ő evett, mert nekem egy falat sem ment volna le a torkomon- hálám jeléül átöleltem, és akkor még nem is sejtettem, hogy ezzel mekkora hibát követek el. Ő idő közben a farzsebembe csúsztatta a kis papírzacskót, ami talán az egész életemet megváltoztató ezüst karikát rejtette. Arany gyűrűt szerettem volna venni neki, de mivel tudom, hogy utálja az arany ékszereket, így inkább e mellett döntöttem.

Baekhuyn:

Még volt kb fél órám, mielőtt ideér, de már semmi dolgom nem volt, így leugrottam a közeli kávézóba, hogy némi életet leheljek magamba a kávé segítségével. Nem akartam magam túlzottam kicsípni, így zuhanyzás után magamra kaptam egy farmert, és egy tiszta, fehér pólót, a farmerkabáttal együtt. Lábamat imádott magas szárú conversembe bújtattam, és útnak indultam, de bár ne tettem volna.
Lassan sétáltam úti célom felé, de ahhoz képest, hogy tavasz volt, eléggé hűvös szél fújt, és bár nem volt messze, de gyorsítottam lépteimet. Megváltás volt számomra, mikor a fűtött helységbe léptem, de azzal a lendülettel, fordultam is ki vissza az utcára.
Nem, nem, nem! Ez nem lehet....Sehun állt odabent szépen kiöltözve, a ruhához illő sminkkel. A randink előtt fél órával, ő még mással találkozgat, és egy másik pasi karjaiban kell látnom? Mégis, hogy lehettem ilyen naiv? Ha akkor gondolkodás nélkül lelépett, mégis miből gondoltam, hogy megváltozott? Én mégis vakon bíztam benne, erre megint pofára estem a saját hibámból.
Könnyeimet szabadjára engedve rohantam.... Hogy hova? Én magam sem tudom....csak minél messzebb akartam kerülni innen, hátha akkor az emlékeket is magam mögött hagyhatom, de azok makacsul loholtak a nyomomba, és újra és újra ismétlődve játszódtak le előtettem....Pár saroknyit bírtak csupán a lábaim, de az pont elég volt ahhoz, hogy egy autópálya fölött húzódó átkelő hídhoz érkezzek. Látásom homályos volt, könnyáztatta arcom pedig pirosra csípte, az egyre jobban feltámadó szél. Lábaim remegni kezdtek, majd végleg felmondták a szolgálatot. Az oldalamra dőlve, magzatpózba húztam lábaim, és karjaimmal átölelve azokat feküdtem a hideg betonon, miközben a képek, és gondolatok szüntelenül pörögtek a fejemben.
De mi van ha csak egy régi barátja, vagy ismerőse volt?...Nem! Tisztán láttam, ahogy megfogta a fenekét. Ilyet barátok nem csinálnak. Vagy mi van ha csak rosszul láttam, és nem is ő volt? De ez is lehetetlen. Bármikor felismerném! Vagy mi van ha....
És még vagy ezer ilyen kérdés fogalmazódott meg bennem, de mind ugyanoda vezetett. Megcsalt! Másodjára sétáltam bele a csapdájába, de ez nem az ő hibája, csakis az enyém...Mégis ki tudna szeretni egy ilyen embert, mint én vagyok? Aki még sokszor a saját érzéseivel sincs tisztába, és bizonyos helyzetekben teljesen döntésképtelen, naiv, és még sorolhatnám...
Fogalmam sincs meddig feküdhettem a hideg betonon, talán órákon keresztül? Végtagjaim teljesen elzsibbadtak, és átfagytak. Maradék erőmet összegyűjtöttem, felálltam, és a korlátnak dőltem. Hosszú perceken keresztül csak bámultam az alattam elhaladó autókat, már teljesen besötétedett, de fogalmam sem volt, hogy hány óra lehetett, mert nem hoztam telefont. Gondolataimba merülve próbáltam összeszedni az okokat, hogy miért érdemes, és miért nem érdemes élnem? De minden egyes alkalommal csak a másodikra kaptam választ.
Mire észbe kaptam, már a korlát túlsó felén lévő 20 centis peremen álltam. A fülemben lüktetett a vér, és az adrenalin szétáramlott a testemben. Akkor éreztem először, hogy igazán élek. Karjaimat  magam mellé emeltem, mintha egyensúlyoznék valamin, vagy szimplán csak repülni készülnék. Szemeimet még mindig marták a sós cseppek, de hang már nem társult hozzájuk. Némán engedtem szabadjára az utolsó cseppeket, mielőtt a végső lépésemmel végleg elnyelt volna az örök feketeség.

Szerencsés véletlen - 1. rész

Sziasztok! ^^

Itt is lennék az első résszel ahogyan ígértem. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Nem is húzom tovább a szót!

Jó olvasást kívánok és szép estét! 

Ölel, Lucy xx

Gondolataimba merülve ülök egy kávézóban, fejemben újra lejátszom a reggeli veszekedésemet anyámmal. Nem igaz, hogy nem bírja elfogadni, hogy amint találok egy albérletet el fogok költözni otthonról.  Most töltöttem nyáron a 20-at és szerintem én fogom eldönteni, hogy mit csinálok és mit nem. Apa elfogadta a döntésem, amiért hálás vagyok neki. Ő az aki mindig megengedett mindent, ha anya pedig nem, megpróbálta rábeszélni. Szerintem most is ezt teszi a költözéssel kapcsolatban.

Gondolataimból egy hang zökkentett ki.

- Helló, mit hozhatok? - kérdezte a szőke hajú srác.

- Helló, egy feketekávét kérnék - válaszoltam.

- Rendben - írta fel a kis a jegyzetfüzetbe - mindjárt hozom. - majd el is sietett.

Kinézve az ablakon jutott el tudatomig, hogy elkezdett fújni a szél. De jóóó, a faszomba már. Ősz van. Ilyenkor mindig depis vagyok, nem tudom miért, hmm talán az eső miatt, nem szeretem ha esik.

- Tessék - mondta a srác és letette elém az életmentő löttyöt.

- Köszönöm - eresztettem meg egy féloldalas mosolyt, ő pedig viszonozta.

Lassan fogyasztottam italom, szemeim bejárták a kávézó minden szegletét, nem volt túl nagy hely, de kicsi sem, pont megfelelő. Csak néhány vendék volt, de láthatóan ők is kellemesnek érezték a légkört. Talán többször kellene idejárnom. 

A nagy nézelődésben szemeim megakadtak egy hirdetésen. Üres csészémet letéve álltam fel és indultam el megnézni. Egy albérlet, ráadásul nincs is messze!! Telefonomat elővéve kezdtem el tárcsáznia a lapon látható számot, majd visszaülve a helyemre rányomtam a hívás gombra. Ez egy tökéletes lehetőség amit nem fogok csak úgy veszni hagyni!! Kicsöng.

 Ebben a pillanatban kezdett el csörögi egy telefon a kávézóban. Kíváncsian kerestem a hang forrását, míg szemeim megállapodtak a szőke hajú srácon aki épp mos veszi fel a telefont, elfordulva a vendégektől.

- Haló? - szólt bele.

- Öhmm...helló, lenne egy perced? - kérdeztem, hülye lennék telefonon kommunikálni vele amikor lehetőségem van személyesen is.

- Persze, miben segíthetek? - kérdezte rekedtes hangján. 

- Akkor idejönnél egy percre? - hirtelen megfordult majd a vendégeken jártatta szemeit, végül tekintetünk találkozott én pedig intettem neki, hogy jöjjön ide, majd kinyomtam a hívást. Lassú léptekkel közelített felém majd mikor elérte asztalom megállt.

- Ülj le nyugodtan - mondtam neki, majd megvártam míg teljesíti kérésem aztán belekezdtem mondandómba.

- A nevem Kae Ri Young, de szólíts csak Ri-nek - nyújtottam felé kezem amit ő el is fogadott.

- Min Yoon Gi, de csak Yoongi- felelte.

- Az albérlettel kapcsolatban - böktem a hirdetés felé - szeretnék veled beszélni - vágtam bele mondandómba.

- Ohh - lepődött meg - mit szeretnél tudni? - kérdezte, majd kezeit összekulcsolta az asztalon.

- Hát elsősorban a lakbér és, hogy mikor kellene fizetni - kérdeztem.

- Szerintem az árban később meg tudnánk egyezni, a lényeg, hogy havonta kellene. 

- Munkahelyem van szóval azzal szerintem nem lesz gond - mosolyogtam - de  legjobban az érdekelne, hogy nem zavarna e a hangos zene? - remélem nem, mert akkor kezdhetek el keresgélni megint igaz, hogy erre csak véletlenül bukkantam rá.

- Zene? - kérdzte felvont szemöldökkel - Ezt, hogy érted? - értetlenkedett.

- A hobbim a zenélés - légysziii légysziii ne zavarjoon!!

- Komolyan? - csodálkozott - azzal nem lesz gond, én is azzal foglalkozom. - mosolygott. 

- És pincér is vagy - vigyorodtam el.

- Hát valamiből meg kell élni -válaszolta vigyorogva, azt hiszem nem lesz gond, kedves srácnak tűnik.

Még beszélgettünk pár dologról a lakással kapcsolatban és kiderítettem pár dolgot róla is de végül arra a döntésre jutottunk, hogy akár már holnap is költözhetek.

Kifizetve a kávém sétáltam ki az ajtón cipzáromat felhúzva a szél miatt és indultam is haza.

Na most lesz csak veszekedés! 

Helyzetjelentés!

Sziasztok! ^^


A nevem Lucy, én fogom vezetni a blogot Cupcake-el.
Ez lesz az első történetem, de nagyon igyekszem majd a legjobbat nyújtani.
A sztoriról röviden annyit, hogy BTS történet lesz ami hetero (nem mint banda) és lesz egy kitalált személy, A fejezeteket minden Pénteken este fogom hozni, ez így lesz már a héten. Biztos lesz majd amikor épp nem egy folytatással hanem egy OS-el érkezem.
Lényegében ennyi lenne, Pénteken hozom is az első részt.


Ölel, Lucy xx

Sziasztok! Mint látjátok egy ideje, már nincs új rész, ennek az oka, hogy nem igazán van időm írni. Több történetbe is belekezdtem, csak sajnos még nem sikerült befejeznem, de amint kész lesz, azokat is szívesen osztom meg veletek.
Így most arra a döntésre jutottam, hogy legjobb barátnőmmel fogom vezetni a blogot, aki Lucy néven fogja megosztani veletek, az általa írt történeteket. Én pedig ne lepődjetek meg, de 2 különböző névvel fogok írni, mert mikor melyikkel vagyok bejelentkezve, de sűrűbben a Cupcake-et fogom használni.
Felváltva fogunk posztolni, így előre láthatólag sűrűbben lesznek részek. Általában külön-külön fogunk írni, de tervezünk majd közösen írt történeteket is.

Az eddig posztolt részeket leszedtem, de picit átfogalmazva, újra ki lesznek majd rakva.
És bocsánat hogy ilyen sokáig nem posztoltam, de kárpótlásul még ma fel lesz rakva az első rész. :)
Jó olvasást hozzá! És jó éjszakát mindenkinek! :)   All the love xx Cupcake :)

Destiny 1.rész

Hey Everyone! Megérkeztem az első résszel, amit még mára ígértem. Amint látjátok ez egy Tumblr ihlette részecske lett, amit az Exo tagokkal (pontosabban csak 2-vel) valósítottam meg. Remélem elnyeri a tetszéseteket, és nem okozok túl nagy csalódást! Ez még csak az első része, lesz folytatás! Jó olvasást hozzá, és ne felejtsetek el véleményt hagyni!    Puszi Cupcake xx

Banda: Exo
Szereplők: BaekHyun, Sehun
Megjegyzzés: Ezt a részt a Tumblr ihlette, és abból van több idézet is beleválogatva, tehát ha valaki használja az oldalt, és ismerős neki pár idézet, akkor ne lepődjetek meg!

BaekHyun:

"Nem tartottam sokra az embereket. Halvány gúnyos mosollyal járkáltam köztük. Elhitetik veled, hogy fontos vagy nekik, majd amikor a legnagyobb szükséged lenne rájuk, magadra hagynak. A barátaidnak nevezed őket, közben tudod, hogy amint lehetőségük lenne rá, egyből hátba támadnának.  Soha ne engedd, hogy valaki a mindeneddé váljon, mert ha elveszíted nem marad semmid. Ha megbízol az emberekben, az olyan mintha kést adnál a kezükbe. Az már csak az ő döntésük, hogy megvédenek vagy hátba szúrnak vele, és a többségük a második mellett dönt! "
Ezekkel a gondolatokkal, sétálgattam Szöul ilyenkor már szinte kihalt utcáin. Csak pár szerelmes pár lézengett idekint, akik nyalták-falták egymást, nem törődve a bámészkodókkal, akik előszeretettel nézték, hogy szinte már itt teszi magáévá a párocska egymást.
 Én inkább lefelé szegezem tekintetem, mit sem törődve azzal, hogy néha-néha nekiütközök valakinek, mire ők hálájuk jeléül cifrábbnál cifrább káromkodásokat mormolnak el. De már ez sem tud meghatni, jelen pillanatba teljesen üresnek, és érzelem mentesnek érzem a lelkemet. És ez nem csak valami átmeneti tinédzser kori depresszió. Évek óta keseríti meg az életemet, és nem úgy néz ki, hogy a közel jövőben fel hagy ezzel a tevékenységével. Így elhatároztam magam. Ha ő nem hát majd én. Megszabadítom a világot egy felesleges tehertől, és elteszem magam láb alól. Úgysem fog feltűnni senkinek, hogy már nem vagyok. Az osztálytársaim a hír hallatán, talán pár napig gyászolnak majd, végül minden hozzám kapcsolódó emlékük feledésbe merül. Elfogadják majd  a tényt, hogy az osztály egyel kevesebb főből áll már, és mindenki éli tovább a saját kis megszokott életét.
Hirtelen ötlettől vezérelve oldalra fordultam, amint a szemem sarkából láttam egy piros autót közeledni. Itt az én időm! Végre megszabadulhatok a torkomat fojtogató, keserű fájdalomtól. Leléptem az útra és összeszorított szemmel vártam. Vártam az érzést, mikor végre szabad, és talán boldog leszek. Boldog, egy új életben, egy új helyen, amit Mennyországnak neveznek.
Hallottam a fék eszeveszett csikorgását, ahogy a sofőr próbálja megfékezni a járművet, és a gumik égett szagát, ahogy az aszfaltot súrolták. Az idő mintha teljesen lelassult volna, talán még meg is áll pár pillanatra. Egy hatalmas csapást éreztem az oldalamon, majd egy rántást. Továbbra is összeszorított szemekkel vártam a testemben szétáramló fájdalmat, ami lassan egy jobb helyre juttat. De még mindig talpon voltam. Ott ahonnan indultam. A járda kellős közepén, annyi különbséggel, hogy az itt tartózkodó összes szempár rám szegeződött. Nem láttam őket, de éreztem. Szinte lyukat égettek belém a kíváncsi tekintetek. Amint megéreztem a hátamnak nyomódni egy  mellkast, valamint az oldalamnál a két erős kart, kipattantak a szemeim. Ő pedig lassan elengedett, majd a kezdeti sokkot kiheverve, ami kiült az arcára, ordítani kezdett.
-Te normális vagy? Meg akartad ölni magad?-nézett rám kétségbe esetten, gyorsan emelkedő és süllyedő mellkassal, mint aki épp most futotta le a maratont. Valamint a homlokán gyöngyözött az izzadtság.
Szemeimmel arcát pásztázva nagyon ismerősnek tűnt, mégsem tudtam hová tenni. De mégis ki ő, hogy csak így kérdőre vonhasson? Itt sem kellett volna lennie, nem kellett volna vissza húznia. Hagynia kellett volna, hogy az az autó egyenesen a halálba temessen, és eltűnhessek végre. Hálásnak kellene lennem, amiért megmentett, de én mégis képtelen vagyok erre.
-Nem tartozom válasszal egy idegennek.-mondtam ki szemrebbenés nélkül. Erre a rövidke mondatra ezernyi érzés futott át az arcán. De végül csak a csalódottság, ült ki rá.
-Jobban ismerlek, mint gondolnád.-suttogta. De nem hagyta, hogy reagáljak is rá, bár igaz nem is igen tudtam volna.- Inkább örülnöd kéne, hogy még élsz! Az öngyilkosság, sosem jó megoldás. Gyáva vagy! Elmenekülsz a problémáid elől ahelyett, hogy szembe néznél velük!-zúdította rám a gondolatait. Most mi van? Mi köze van neki az én életemhez? Ha én így látom jónak, akkor ő minek pofázik bele? Azt sem tudja miről van, szó, de ha rajtam múlik akkor nem is fogja. Byun BaekHyun nem tartozik se neki, se senki másnak magyarázattal! Hátat fordítottam neki, és szó nélkül faképnél hagytam. Még fél szemmel láttam, hogy csalódott, és nem esik jól neki a a viselkedésem, de egyáltalán nem volt bűntudatom. Nem éreztem semmit.
És ez is az Ő hibája. Ő ölt ki belőlem minden érzést még anno 3 éve, mikor a nagy boldogság után, csak úgy kisétált az életemből.
Nélküle szürkén, és ridegen teltek a napjaim. Még emlékszem, mikor a kórházba elbúcsúzott. Azt mondta, hogy nem akar nekem több szenvedést okozni, és hogy nélküle ezerszer boldogabb lehetek. De nem hagyott mást maga után, csak az űrt.
Kómában voltam. Nem tudtam érvelni a mellett, hogy miért ne hagyjon el, és hogy én milyen boldog is vagyok vele....Minden szavát hallottam, de képtelen voltam szóra bírni magam, vagy megmozdítani a testem. És ő ott hagyott, egyedül.
Hogy miért kerültem kórházba az a mai napig homály számomra, mint ahogy nagyon sok dolog is  azelőttről.  Őrá, sem emlékszem tisztán, csak néhány közös emlékünkre. De az arcát már nem tudnám felidézni magamban, ahogy a hangját sem.
Hetekig sírtam, és nyugtatókat, és fájdalom csillapítókat szedtem, hogy legalább pár órát tudjak aludni éjszakánként. Enni sem tudtam, mert a gyomrom folyamatosan görcsbe volt, emiatt rengeteget fogytam, amit azóta se sikerült visszaszednem magamra. Senki nem volt mellettem, aki vigasztalhatott, vagy biztathatott volna. A szüleim már meghaltak, barátaim pedig nem igazán voltak. Így magamra maradtam. Haragudtam mindenkire, az összes embert rossznak láttam, még azokat is akik semmiről sem tehettek. Sőt, igazából senki nem tehetett róla...csak ő. Fél év után elhatároztam, hogy ugyanolyan könyörtelen leszek mint ő. Kisírtam magamból az összes érzelmet, és póker-arcot öltöttem. Azóta senki sem látott mosolyogni, mindenkivel bunkó, érdektelen, és rideg voltam. Egyszerűen nem akartam senkit a közelembe engedni, és ez a mai napig sem változott. Rájöttem, hogy ha nem látják rajtam az érzéseket, akkor nem tudnak hátba támadni, ezért próbáltam minél jobban elfojtani magamban mindent.
Pár lépés után 5 ujj fonódott a csuklóm köré, és hiába rántottam el a kezem, azok nem engedtek.
-Mit akarsz?-kérdeztem továbbra is hátamat mutatva neki.
-Csak ígérd meg, hogy nem ugrassz megint a kocsi alá.-kérlelt halkan.

Sehun:

A kisboltból hazafelé sétálva, alig hittem a szememnek, mindenfelé csókolózó párokat láttam, és ekkor eszembe jutott ő. Mi is épp így szerettük egymást, bár igaz, mi csak a négy fal között estünk így egymásnak.
De ennek már 3 éve. Pontosan 3 éve hagytam el, mert féltem. Nem tudtam, hogy fog reagálni amikor felébred a kórházba, arra a hírre, hogy én juttattam be oda. Igaz, nem szándékosan, csupán baleset volt, de akkor is magamat hibáztattam. Én erősködtem, hogy jöjjön velem, pedig nagyon félt. Mégis megtette, csak hogy én boldog legyek. Én pedig túl önző voltam ahhoz, hogy engedjek az akaratomból. Én csak meg akartam mutatni neki, hogy milyen a szabadság, milyen azt érezni, mintha már szinte repülnél. Ragyogó mosollyal ültettem fel magam mögé a motorra, ő pedig görcsösen fogta át a derekam, és arcát a hátamba fúrta. Boldog voltam, hogy végre belement, de az az este mégsem úgy alakult, ahogy szerettem volna.

Most pedig mikor csak egy kis nasit jöttem le venni a boltba, megpillantottam őt. Lehajtott fejjel sétált, és teljesen a gondolataiba volt mélyedve.  Én egyszerűen csak oda akartam menni, a nyakába ugrani, és megölelgetni...de nem volt szabad. Biztosan haragszik rám, a helyében én is ezt tenném. Vagy már nem is emlékszik rám. Ami talán még rosszabb számomra. Az én szerelmem 3 év alatt sem halványult el iránta, inkább csak még erősebb lett, hogy egyre távolabb éreztem magamtól. Piszkosul hiányzott!
Megálltam ott ahol voltam, és csak meredten bámultam. Igen, ez biztosan ő! A gyönyörű, kisfiús arcát bármikor felismerném. De ekkor olyat tett amire végképp nem számítottam. Egy hirtelen mozdulattal, fordult jobbra, egyenesen le az útra. Egy piros autó fülsüketítő csikorgásba kezdett, ahogy a tulajdonosa, a fékre taposott. Hirtelen végig száguldott a testemen az adrenalin, ami futásra késztetett. Életemben nem futottam még olyan gyorsan mint akkor. A lendülettől  alig tudtam megállni, így először oldalának csapódtam, majd derekánál fogva vissza rántottam a járdára. Vártam pár percet, míg felfogta, ő is és én is hogy mi történt, majd kitörtek belőlem a kétségbe esettségtől a kérdéseim, és indulataim. Mikor végre megtaláltam, és talán újra az enyém lehet, akkor a szemem előtt képes lenne megölni magát? Ezt nem hiszem el! Meredten bámult, de reményeim szerte foszlottak arról, hogy talán még emlékszik rám, mikor idegenként nevezett meg. Csalódottságom kiült az arcomra, és akaratomon kívül mondtam ki azt a mondatot.
-Jobban ismerlek, mint gondolnád.- Ennél többet nem szándékoztam elmondani neki, hisz' ha nem ismert fel akkor minek? Majd hirtelen haragudni kezdtem rá. Nem akartam, hogy olyan legyen mint én: gyáva! Ő is csak elmenekült volna  a problémái elől, mint akkor én. Így inkább rá zúdítottam a haragomat. De nem is őrá haragudtam, sokkal inkább magamra. Mondandóm végére érve, ő csak hátat fordított nekem, és ott akart hagyni, de még nem lehet! Míg nem tudom, hogy biztonságba hazaér e, addig nem engedhetem el. Utána léptem, és karjánál fogva állítottam meg, de nem fordult felém. Bizonyára egyáltalán nem kíváncsi rám, de én ezt most pont leszarom. Hangja fagyos volt, amitől végig száguldott a libabőr a hátamon. Ezt többet nem akarom hallani! Mégis hová lett a mindig boldogsággal teli, édes hangja? 
-Miért csinálod ezt?-kérdeztem, miután nem erősítette meg azt, hogy nem juttatja ma magát kórházba....vagy rosszabb....
Hirtelen felém fordult, és haraggal keveredett csalódottság villant a szemeiben. Azokban a mindig gyönyörűen csillogó szemekben, amik most teljesen semlegesen bámultak rám, mióta visszarántottam a halál kapujából.
-Csak szar, érted? Megint én voltam az aki jobban szeretett. Megint én voltam az aki odaadott volna érte mindent, csak hogy boldog legyen. Én voltam az aki feladott dolgokat, és mosolyogva várta, aki elhitt neki mindent. Megint én voltam akit kihasználtak, átvertek, megaláztak.-fokozatosan halkult el,és a kezdeti harag, átváltott szomorúságba. Szóval azóta már volt valakije, aki ugyanúgy tönkre tette mint én...Elhatároztam, hogy ha addig élek is megkeresem azt a szemetet, és elbeszélgetek a fejével. Pedig ha tudtam volna....-De tudod te egyáltalán milyen érzés amikor csak kihasznált tárgynak érzed magad?-gyűltek a könnyek a szemébe.
-Persze, hogy tudom....-válaszoltam, pedig fogalmam sem volt róla, eddig mindig én játszottam másokkal, és ez fordítva sosem fordult elő.
-Dehogy tudod...-fejét rázva lépett hátra, és abban a percben pontosan járt a busz....