Baekhyun:
Folyton ismétlődő egyenletes csipogás zavarta meg nyugodt állapotomat. Nem éreztem az égvilágon semmit, csak a csukott szemeimen keresztül is vakító fehérséget. Ez lenne a mennyország? Ilyen érzés meghalni? Egy fehér köpenyes hosszú hajú, kedves arcú férfi lépett elém, majd rám mosolyogva, csak ennyit szólt.
-Sajnos még nem jött el a te időd! Neked még dolgod van odalenn!- majd tenyerét a homlokomra téve, minden elsötétült. Feketeség borította a néhány másodperce még hó fehér tájat. Éles fájdalom hasított a fejembe, majd hirtelen minden borzasztó hangos lett. Zsongott a fejem, és fokozatosan áramlott szét az egész testemben a fájdalom. Jobb kezemet a fejemhez akartam emelni, hogy valahogy csillapítsam a hasító érzést, de az nem mozdult, csak a zsibbadást éreztem. A Mennyország helyett a Pokolra jutottam volna?
A mellkasomat szorító érzés vette hatalma alá, majd valami nedves folyt rá, ami később rázkódni kezdett. Ekkor már hangokat is hallottam, bár még nem teljesen tisztán, de a csipogás csak nem akart megszűnni. Ezek szerint nem a fejemben van, és én még is élek....Hurrá...
-Én annyira, de annyira sajnálom Baekhyun....most megint miattam kerültél ide....mindig csak a bajt okozom neked...pedig annyira szeretlek...én nem akartam, hogy ez legyen....-szaggatottan beszélt, de mégis minden szavát tisztán értettem....de várjunk csak ki is az aki tudja a nevem, és nagyon szeret? Én nem ismerek olyan személyt aki szeretne, egy ilyen embert mint aki én vagyok....- ha akkor nem hagylak itt 3 évvel ezelőtt, akkor most nem történik ez....ígérem, hogy nem hagylak magadra soha többé, csak ha te kéred...-folytatta nehézkes beszédét, mikor belém hasított a tudat, és egy név jelent meg a lelki szemeim előtt..
-Sehun...-suttogtam olyan halkan, hogy azt hittem el sem jut hozzá a hangom, miközben megembereltem magam, és a karomat felemelve a szőke, selymes tincsei közé süllyesztettem ujjaim.
Hirtelen felém kapta könnyektől csillogó tekintetét, majd fejét visszaejtve mellkasomra, hangos zokogásban tört ki.
De hogy kerül ő ide? És ha felismert vajon tudja, hogy amiket a fejéhez vágtam, azok mind róla, és neki szóltak? Jézusom, de balfasz vagyok...Ha tudja, akkor most azt hiszi, hogy utálom, pedig ez nem így van.....Bármennyire is próbáltam, ő volt az egyetlen személy a 3 év alatt, aki iránt nem tudtam kiölni az érzéseimet, de igazán nem is próbálkoztam vele soha... Pár perc után újra felemelte fejét, de hang nem jött ki a torkán, így csak a szájáról tudtam olvasni...
-Sajnálom!-tátogta, mire tenyerem az arcán csattant.
-Veszekedni nincs erőm, de ezt megérdemelted.-mondtam halkan, mielőtt magamhoz rántottam volna. Amint elég közel ért ajkaimat habozás nélkül nyomtam övéihez. Miután feleszmélt, végre visszacsókolt. Csókja lassú, és gyengéd volt, pont mint régen. Mindig is ő volt a domináns fél a kapcsolatunkban, de soha nem akart erőszakosan irányítani, amiért mindig is hálás voltam neki.
-Szeretlek!-suttogtam két csók között. Szája kellemesen mentolos ízű volt, mikor nyelve átcsusszant az enyém mellé.
-Én is szeretlek!-lehelte ajkaimra éppen csak annyira eltávolodva, hogy meg tudjon szólalni.
Pólóm alatt végig simított hasamon, majd egyre feljebb haladva mellkasomon is. Felmászott az ágyra, majd csípőmre ült óvatosan, miközben, ajkaival a nyakamat vette birtokba. Ahol perceken keresztül elidőzött, ezzel kellemes érzéseket váltva ki belőlem. De egy rosszul irányzott mozdulatánál, hangosabban szisszentem fel a kelleténél az oldalamban végig hasító fájdalom hatására. Azonnal elvált tőlem, és amilyen gyorsan csak tudott lemászott rólam, ügyelve, hogy ne okozzon még nagyobb fájdalmat. Még épp időben, mert amint teljesen a földre érkezett az ajtó kinyílt, és egy kopaszodó 60-as éveiben járó szemüveges férfi lépett be rajta fehér köpenyben.
Sehun illedelmesen meghajolt, de én csak a fejemmel tudtam biccenteni egy kisebbet, amennyire a kötések és a fájdalom engedte, de borzalmasan kényelmetlenül éreztem magam amiatt, hogy nem adtam meg a kellő tiszteletet. De őt ez látszólag nem zavarta, mellénk sétált, és bemutatkozott, majd ledarált egy hosszú szöveget, nekem totál idegen, szaknyelven, de Sehun mindenre úgy bólogatott, és helyeselt, mintha tudná miről van szó, pedig őt ismerve még annyit sem értett meg belőle mint én. Valami olyasmi volt a lényeg, hogy a szükséges vizsgálatok, és egy pár napos megfigyelés után hazamehetek, ha mindent rendben találnak, de sokat kell pihennem, és vigyáznom magamra. Szokásos kórházi rizsa... Majd a végén megkérte Sehunt, hogy távozzon.
Összesen 8 napot kellett eltöltenem ebbe a kis fehér, klór szagú helységbe, ami már tényleg maga lett volna a Pokol, ha ő nem jár be hozzám minden nap. Soha nem jött üres kézzel, mindig hozott valamilyen csokit, vagy mangát, hogy miután elment se unatkozzak. Nagyon figyelmes volt, minden kívánságomat azonnal teljesítette, lehetett az akár csak annyi is, hogy hozzon egy pohár vizet, még szinte ki se mondtam már ugrott is. Szinte már hercegnőnek éreztem magam. Megédesítette a keserű kórházi napokat.
És ez otthon sem változott. Mivel én egyedül laktam, és hallani se akartam róla, hogy hozzáköltözzek, legalábbis egy darabig még biztosan nem, ő pedig ápolni akart, így megegyeztünk abban, hogy ő költözik hozzám erre az időre. Az együtt alvást már sehogyan sem tudtam elkerülni, mondván ha éjszaka szükségem lenne valamire, akkor azonnal kéznél legyen.
Minden egyes nap beadta a gyógyszereimet, lecserélte a kötéseket, amit egyik nap meg is jegyeztem neki, hogy olyan szakértelemmel csinálja, mintha orvos lenne, mire ő közölte, hogy 2 éve az orvosin tanul. Ezután már nyugodt szívvel bíztam rá a gyógyszer adagolást, és minden egyéb dolgot, amihez én egyáltalán nem értek.
Sehun:
4 héttel a baleset után újra egy párt alkotunk, de legalább fél évig hosszabb csókokon kívül, más nem történt közöttünk.
De szerettem volna végre a kapcsolatunkat, egy új szintre emelni, és ezzel is minél közelebb tudni magamhoz. Nem akartam még egyszer elveszíteni. Ez 3 év amit nélküle kellett eltöltenem, ráébresztett arra, hogy nekem mellette a helyem.
Már mindent tökéletesen megterveztem, és lázasan készülődtem otthon, hogy biztosan minden simán menjen. A szerelmem már igent mondott a randira, a vacsora is elkészült, és a házat is romantikus hangulatúvá varázsoltam gyertyák, és rózsaszirmok segítségével, ami nekem már kicsit nyálas volt, de tudom, hogy Baek odáig lesz érte. Aztán ha a vacsora megvolt, és kellőképpen besötétedett odakinn, kiviszem a Han folyóhoz, és megkérem a kezét. Soha nem voltam még semmiben sem annyira biztos, mint abban, hogy gondolkodás nélkül igent fog mondani, mégis a vérem őrületes sebességgel száguldott az ereimben, és imádkoztam, hogy minden simán menjen.
Utolsó simításként magamra kaptam fekete nadrágomat, szintén fekete ingemmel, aminek az alját betűrtem a nadrágba, és egy övvel biztosítottam, hogy minden a helyén maradjon. Arcbőrömre egy kis alapozót vittem fel, majd körbehúztam a szemeimet. Hajamhoz nem nyúltam, mert tudom, hogy jobban szereti ha nincs milliméterre pontosan beállítva, és inkább kócos hatást kelt. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörbe, majd az egész házra, de mindent rendben találtam. Fekete cipőmet, a vele azonos színű bőrkabáttal magamra kaptam, így enyhén rossz fiús hatást keltve, de az igazat megvallva dögös voltam. Pedig nem sűrűn éreztem annak magam. Az utcára kilépve gondosan becsuktam magam mögött az ajtót, majd elindultam a megbeszélt kávézóba, ahol már a bátyám várt, hogy átadja a gyűrűt.
Még a múlthéten elvittem hogy belegravírozzák a belsejébe a megfelelő kis szócskát, de sajnos nem volt rá időm, hogy érte is menjek, így őt kértem meg, aki szerencsére rá is ért. Nem terveztem sok időt eltölteni itt, hogy minél hamarabb karjaimba tudhassam az én pici Baekomat. De mivel úgyis volt még hátra jó pár perc a megbeszélt időpontig, én pedig már nem akartam útba ejteni a házunkat, csak visszafelé jövet, így fél órát eltöltöttem a kellemes hangulatú helységbe, miközben bátyám folyamatosan próbált nyugtatni, hogy minden rendben lesz. Hiába hajtogattam, hogy nem vagyok ideges, átlátott rajtam, mint ahogy mindig is.
Miután kifizette helyettem is az elfogyasztott kávékat, és sütiket-amiket csak ő evett, mert nekem egy falat sem ment volna le a torkomon- hálám jeléül átöleltem, és akkor még nem is sejtettem, hogy ezzel mekkora hibát követek el. Ő idő közben a farzsebembe csúsztatta a kis papírzacskót, ami talán az egész életemet megváltoztató ezüst karikát rejtette. Arany gyűrűt szerettem volna venni neki, de mivel tudom, hogy utálja az arany ékszereket, így inkább e mellett döntöttem.
Baekhuyn:
Még volt kb fél órám, mielőtt ideér, de már semmi dolgom nem volt, így leugrottam a közeli kávézóba, hogy némi életet leheljek magamba a kávé segítségével. Nem akartam magam túlzottam kicsípni, így zuhanyzás után magamra kaptam egy farmert, és egy tiszta, fehér pólót, a farmerkabáttal együtt. Lábamat imádott magas szárú conversembe bújtattam, és útnak indultam, de bár ne tettem volna.
Lassan sétáltam úti célom felé, de ahhoz képest, hogy tavasz volt, eléggé hűvös szél fújt, és bár nem volt messze, de gyorsítottam lépteimet. Megváltás volt számomra, mikor a fűtött helységbe léptem, de azzal a lendülettel, fordultam is ki vissza az utcára.
Nem, nem, nem! Ez nem lehet....Sehun állt odabent szépen kiöltözve, a ruhához illő sminkkel. A randink előtt fél órával, ő még mással találkozgat, és egy másik pasi karjaiban kell látnom? Mégis, hogy lehettem ilyen naiv? Ha akkor gondolkodás nélkül lelépett, mégis miből gondoltam, hogy megváltozott? Én mégis vakon bíztam benne, erre megint pofára estem a saját hibámból.
Könnyeimet szabadjára engedve rohantam.... Hogy hova? Én magam sem tudom....csak minél messzebb akartam kerülni innen, hátha akkor az emlékeket is magam mögött hagyhatom, de azok makacsul loholtak a nyomomba, és újra és újra ismétlődve játszódtak le előtettem....Pár saroknyit bírtak csupán a lábaim, de az pont elég volt ahhoz, hogy egy autópálya fölött húzódó átkelő hídhoz érkezzek. Látásom homályos volt, könnyáztatta arcom pedig pirosra csípte, az egyre jobban feltámadó szél. Lábaim remegni kezdtek, majd végleg felmondták a szolgálatot. Az oldalamra dőlve, magzatpózba húztam lábaim, és karjaimmal átölelve azokat feküdtem a hideg betonon, miközben a képek, és gondolatok szüntelenül pörögtek a fejemben.
De mi van ha csak egy régi barátja, vagy ismerőse volt?...Nem! Tisztán láttam, ahogy megfogta a fenekét. Ilyet barátok nem csinálnak. Vagy mi van ha csak rosszul láttam, és nem is ő volt? De ez is lehetetlen. Bármikor felismerném! Vagy mi van ha....
És még vagy ezer ilyen kérdés fogalmazódott meg bennem, de mind ugyanoda vezetett. Megcsalt! Másodjára sétáltam bele a csapdájába, de ez nem az ő hibája, csakis az enyém...Mégis ki tudna szeretni egy ilyen embert, mint én vagyok? Aki még sokszor a saját érzéseivel sincs tisztába, és bizonyos helyzetekben teljesen döntésképtelen, naiv, és még sorolhatnám...
Fogalmam sincs meddig feküdhettem a hideg betonon, talán órákon keresztül? Végtagjaim teljesen elzsibbadtak, és átfagytak. Maradék erőmet összegyűjtöttem, felálltam, és a korlátnak dőltem. Hosszú perceken keresztül csak bámultam az alattam elhaladó autókat, már teljesen besötétedett, de fogalmam sem volt, hogy hány óra lehetett, mert nem hoztam telefont. Gondolataimba merülve próbáltam összeszedni az okokat, hogy miért érdemes, és miért nem érdemes élnem? De minden egyes alkalommal csak a másodikra kaptam választ.
Mire észbe kaptam, már a korlát túlsó felén lévő 20 centis peremen álltam. A fülemben lüktetett a vér, és az adrenalin szétáramlott a testemben. Akkor éreztem először, hogy igazán élek. Karjaimat magam mellé emeltem, mintha egyensúlyoznék valamin, vagy szimplán csak repülni készülnék. Szemeimet még mindig marták a sós cseppek, de hang már nem társult hozzájuk. Némán engedtem szabadjára az utolsó cseppeket, mielőtt a végső lépésemmel végleg elnyelt volna az örök feketeség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése